Jól állt neki a mosoly, habár nem volt könnyű kivenni a félhomályban. Egyikünk sem akart megszólalni. Feküdtünk, élveztük egymás közelségét, egymás érintését. A meglepettségem lassan elmúlt, vele együtt az ideges izgalom is. Csak egy fura, jóleső és otthonos érzés maradt, ahogy egymás szemébe néztünk. A halk szavú, szimpatikus srác, akit úgy kedveltem, most ott volt velem, sőt, nem csak ott volt, de combom közrefogta a forró combjaival, kezünk egymás tarkója mögé simult. A finom mosoly mindvégig megmaradt, a közös hullámhossz érzése pedig minden eddiginél mélyebben hatott át. Mintha a gondolataiba láttam volna, talán ő is az enyémbe, egyikünk sem…