Valójában nem is ismerlek. Még az igazi neved sem tudom, bár nem lenne nehéz kideríteni. Minden közös múltunk néhány óra egy kis szobában, sok más emberrel körülvéve. Valamiért mégis ezer szállal húzol magadhoz, a te tested a mágnes, az enyém a fém. Ahogy olykor a természet törvényei, ez is megfejthetetlen, nem tudhatom, mi hat rám ilyen erővel, a mosolyod, a szemed, a hangod… nincs válasz. Csak álmodom és álmodozom rólad kék éjszakákon és fehér nappalokon: Megyek az utcán, sietek a buszmegálló felé munka után, fülemben discman fülese, folyton zenét hallgatok, bármerre megyek, ha jókedvem van megtáncoltat, ha rossz, segít ritmusa…